Tizennyolc áldás: Semone Eszré vagy Ámidá, minden zsidó ima központi része, melyben csendben az Ö-valóhoz fordulva fohászkodunk. Kétféle eredete ismert. Az első változat szerint az ősatyák vezették be: Ábrahám a reggeli imát (Sáchárit), amikor Szodoma pusztulását és Lót megmenekülését látta. Izsák a délutánit, amikor Rebeka megérkezésekor úgy olvassuk, hogy kiment elmélkedni/beszélgetni (lászuách) a mezőre. Jákob az estit, amikor Ézsau elől menekült és elérkezett egy helyre, ahol később a látomást látta a lajtorjával.
A másik magyarázat szerint a napi 3 ima megfelel a Szentélyben bemutatott áldozatoknak. A reggeli ima idejében mutatták be az állandó, mindennapi áldozatot (korbán támid). A délutáni ima idejében a korbán bén háárbáim - „esték közötti” áldozatot. Este, az esti ima idejében nem áldozatot mutattak be, hanem elégették a megmaradt részeket. (Emiatt este nem is ismételjük meg hangosan a csendes Ámidát.)
Az ima szerkezetileg három részre osztható. Az első három áldásban megszólítjuk az Ö-valót, tudatosítjuk magunkban, hogy kihez szólunk. Az utolsó három áldásban hálát adunk neki. Hétköznap a kettő között személyes kéréseket mondunk, míg ünnepnap az ünnepnapra mondunk áldást.
Mi az értelme a kérőáldásoknak (amiket hétköznap mondunk)? Az Ö-való a Világ Királya. Ha egy hús és vér királyt (Melech Bászár VeDám) ostromolnánk mindennap háromszor ugyanazokkal a kérésekkel, nem valószínű, hogy teljesítené, sőt, még kellemetlenül is érezné magát miatta. Nem ez a helyzet az Ö-valóval. Ő azért akarja a mi rendszeres imáinkat, mert ezeken keresztül juthatunk el arra a felismerésre, hogy Ő az, akihez ezekkel a kérésekkel fordulhatunk, sorsdöntő kérdésekben egyedül Ő tud rajtunk segíteni. Fel kell ismernünk, hogy hiába rendelkezünk bármilyen nagy földi hatalommal, tudással, javakkal, az, hogy ezekkel napról napra élni tudunk, az csak az Ő irgalmán múlik. Ha nem az lenne az Ő akarata, egyik pillanatról a másikra eltűnnénk.
Szokatlan, és csak hosszú ideig tartó gyakorlással megszokható ez a gondolat, mert ellenkezik a mindennapi tapasztalatainkkal. A világban azt tapasztaljuk, hogy a mi cselekedeteink és erőfeszítéseink irányítják a történéseket. A Tórából tudjuk, hogy ez nem így van: „fárasztó munkával (icávon) fogsz ételhez jutni életed minden napján” (Mózes 1., 3,17), azaz az ember munkája egy átok, az Édenkertből való kiűzés óta. Az, hogy ez eredménnyel is jár, csakis az Ö-való irgalmán múlik.
Ez a felismerés, azzal együtt, hogy nekünk az imáinkban lehetőségünk van ezzel a Királlyal mindennapi kapcsolatban lenni, természetes módon hálával tölti el az embert. Így érthetővé válik, hogy a kérőáldások után miért vannak hálaadó áldások, hiszen aki erre a felismerésre a kérések folytán eljutott, hálás lesz, a hálaáldások mintegy kiszakadnak belőle. Ez azt is megválaszolja, hogy az ima folytán akkor is épülhetünk, ha a konkrét kéréseink nem teljesülnek.
Szintén ez a gondolat segít megérteni a csendes imát bevezető első mondatot: „Hásém Szefátáj Tiftách Ufi Jágid Tehilátechá”, melyben isteni segítséget kérünk az imához. Aki már próbálta a csendes ima szövegét teljes odaadással (kávánával) mondani, az tudja, milyen nehéz összpontosítani ilyenkor. Ha ez sikerül, azért is az Ö-valónak vagyunk hálásak. És bármilyen sokszor gyakoroltuk is az imát, bármilyen felkészültek is vagyunk lelkiekben, még akkor is az Ő támogatására van szükségünk, még ahhoz is, hogy egyáltalán hozzá tudjunk fordulni.
