A láson hárá jelentése: rossznyelvűség. Alapvető tórai tilalma: „lo téléch ráchil beámechá” - ne járj néped közt mint „ráchil”, azaz pletykálkodó (Mózes 3., 19,16). Ebbe a kategóriába sorolunk mindenféle negatív beszédet másokról: pletykát, kritikát, rosszmájú megjegyzést. Gyakran halljuk: „Ez nem pletyka! Ez igaz! Én magam láttam!” Ez a legalapvetőbb tévhit a láson hárával kapcsolatban, a tórai tilalom erre az esetre éppúgy vonatkozik.
Persze vannak olyan esetek, amikor szabad, sőt, muszáj beszélni: ha valaki komoly veszélybe kerül, figyelmeztetni kell valakire, aki nem helyesen akar vele eljárni. Az életben gyakran előfordul, hogy építő jelleggel kritizálunk valakit, mondván, ez „szent cél”, muszáj volt megszólalnunk. A valóságban a Choféc Cháim (Rabbi Jiszráél Méir Kágán, 1838-1933, Fehéroroszország) alapvető művében leírja a konstruktív cél pontos definícióját. Ez a legritkább esetben teljesül, olyan feltételeknek kell egyszerre megfelelni, mint pontos, elsőkézből származó információ és objektivitás, azaz, hogy ne legyünk érintettek a témában. Már ez a kettő is csak nagyon ritkán teljesül egyidőben. Fordítva viszont igaz a tétel: ha a negatív tartalmú (vagy negatívan értelmezhető) beszédben nincs konstruktív cél, akkor biztosan láson hárá.
Közismert a történet a láson hárá káros hatásairól, amikor a rabbi megkéri a láson hárából megtérni készülő zsidót, hogy szórja szét egy párnából az összes pehelytollat, majd miután a szél szétfújta, megkéri, hogy szedje össze. De még ha semmi káros hatása sincs is a negatív beszédünknek, azaz senki nem hiszi el, nem adja tovább, nem ítéli meg ebből kiindulva embertársait, még akkor is komoly veszélyt jelenthet. Miért? Egyrészt maga a beszélő „károsul”: pusztán a tény, hogy mások látják őt láson hárát mondani, megalázó helyzetbe hozza őt. Másrészt, az Ö-való maga választotta a zsidó népet, szeretettel, irgalommal nézi fentről a zsidókat, mint apa a gyermekeit. Így ha azt hallja, hogy valamelyik gyermekéről rosszat mondanak, az neki okoz fájdalmat.
Ezt az antropomorfizmust, emberszerű ábrázolást talán jobban megérthetjük, ha belegondolunk: egy nap hányféle félreérthető, kívülről nem csak pozitívan értelmezhető dolgot cselekszünk? Noha mi tudjuk magunkról, hogy ártatlanok vagyunk, de talán a külső szemlélő nem. És ekkor az ő kezében van a döntés. Ha úgy dönt, hogy a negatív értelmezést választja, már el is ültette saját magában a láson hárá magját. Egy megfelelő pillanatban elmondhatja másoknak, és máris elkezd rólunk terjedni a negatív információ. Nem jó érzés. Ezért nem szabad csinálnunk nekünk sem másokkal ugyanezt, hogy ezzel teljesítjük a „veáhávtá leréáchá kámochá” - szeresd embertársadat, mint magadat (Mózes 3., 19,18) parancsát.
Persze ahhoz, hogy ez működjön, a fentiek szerint még csak nem is feltételezhetünk rosszat a másikról. Valóban, ezt is megparancsolja a Tóra: „becedek tispot ámitechá” - igazságban ítéld meg embertársadat (Mózes 3., 19,15). De hogyan lehetséges ez? Ha azt látom, hogy a másik valamit nem jól csinál, és elkezdem magamnak bemagyarázni, hogy talán csak rosszul látom, az nem naivitás?
Nem, hiszen ugyanezt megcsináljuk nap mint nap - saját magunkkal. A saját kisebb-nagyobb tévedéseinkre, botlásainkra könnyen és gyorsan tudunk magyarázatot találni. A Tóra nem kíván tőlünk ennél többet embertársainkra sem. Így tudjuk úgy szeretni embertársunkat, mint saját magunkat.
További cikkek a témában
